Képmutatás, avagy igy haladunk mi? IV.

Évtizede is múlt, hogy írtam ide, de most eszembe jutott valami, annak kapcsán, hogy egy bizonyos nick, egy bizonyos ügyben a jelenlegi magyar kormányt a kádár-nómenklatúra mögé sorolta egy hozzászólásában, a "népek megkérdezésének" ügyében. Sok problémát felvet ez önmagában, ezért csak egy részlettel foglalkozom.

A képmutatás (az egyik) külső meghatározás szerint:

"Megtévesztő magatartás vagy megnyilatkozás, amellyel egy személy erkölcsi vagy anyagi haszonért nemes érzelmeket, nemes jellemet színlel."

mely természetesen jogi személyre is alkalmazható. Eredete részben, mára szinonimája egyfajta védekező magatartás, amellyel a gyengébb az erősebbet becsapván, életét, javait megtarthatja(opportunizmus), esetleg javait még szaporíthatja is(vazallusság, esetleg árulás). A képmutatás teljes mértékben elítélendő fordított esetben, amikor az erősebb igyekszik becsapni a gyengébbeket a maga javára, és ez a becsapottaknak összességében és kifejezetten kárára van.

Ezeket a fogalmakat legjobb tudomásom szerint pejoratíve használjuk, még az opportunizmust is, hiszen hősi halottakat inkább "ajnározunk", mint túlélőket, eltekintve attól, hogy mi is azok vagyunk(mármint túlélők).

Most jöjjön az okosság :) az érzelmek, illetve azok különféle kifejezései után az egyik legfőbb társadalomszervező erőről beszélünk amúgy, amelynek szintén van egy "egészséges kerete", melyet nem célszerű túllépni, ugyanúgy ahogy az "őszinteségi követelményeket" sem, melyek betartása esetén az adott személy védtelenné/támadhatóvá válhat. Az államszervező-működtető erő részben hasonló okokból képmutat: nem akarja bizonyos dolgokban a döntést kezéből kiadni, de azt sem, hogy ez kiderüljön. Azonban az elszenvedők megkárosítására törekvő képmutatás egyértelműen negatív.

A fent említett hozzászólás ezen része tehát számomra azt mondta magyarul: "a mai magyar kormány rosszabbul képmutat, mint a kádári, de mivel utóbbi látványosabban tette, ezért több Kádárt!" aminek én nem sok értelmét látom, sőt inkább felbosszantott.

A jelenlegi játékszabályok(demokrácia) szerint azért választunk képviselőket időnként, hogy döntéseket hozzanak hasonló, vagy nagyobb súlyú kérdésekben, olyanokban is, melyekben esetleg nincs konszenzus. Ha túl sok "rossz" döntést hoznak, másokat választunk legközelebb. Lehet, sőt kell is élni a kritikával, ámde a valótlan/tárgytalan kritika rosszabb, mintha meg sem szólaltunk volna.

Valamint pedig sehol és semmikor sem dönthet "a nép" közvetlenül egy bizonyos méreten felül valami megvalósulásáról(soha nem is dönthetett valójában), különösen nem a mostani rendszerben, ahol a tájékozódást temérdek hazugság és hamis információ övezi. Történelmünk ismeretében ez könnyen belátható. Az említett ügyben tehát megítélésem szerint a magyar kormány és az illetékes városvezetés nem képmutat, nem játssza el azt, hogy a polgárok ebben az ügyben döntéshelyzetben vannak, viszont ésszerű módon a tájékoztatás után észrevételeket gyűjt. Hogy aztán ezeket az észrevételeket, melyeket a valós információk tudatában tesznek az emberek, milyen súllyal kezeli, ez a fontos kérdés inkább, és nem a "képmutatás" foka, melyből legyen inkább kevesebb, eltüntetni nem tudjuk úgysem.

Aki pedig úgy véli, hogy "Misi bácsinak" van, volt vagy valaha lesz is közvetlen beleszólása egy háromezer-milliárdos nagyságrendű tetszőleges beruházás létrejöttébe, az átkozottul be akar engem csapni, ráadásul pontosan tudom, hogy valójában nincs is érkezésem beleszólni.

A konkrét ügyben gyűjtött információimat, melyek legnagyobb része hatósági forrás, hosszas latolgatás után nem osztom meg, részben az opportunizmusom miatt :) nagyobb részben, mert az általam kijelölt téma kapcsán irreleváns, van elég más fórum, ahol az ezzel kapcsolatos eszmecserét le lehet folytatni.

Üdv. Misi

a fotó forrása: Fortepan / Fortepan/Album059

Villongások - avagy lesz-e belőlünk valami? III.

Némi (kényszer)szünetet követően, itt az ideje némi állapotfelmérésnek, miután az elmúlt napokban nagy vonalakban átrágtam magam mintegy 2-3 havi információhalmazon.

Nem, nem lett könnyebb semmi, és az új kormányzó formáció szinte semmilyen reményt nem látszik megvalósítani, sem az ígéreteiből, sem a "szükségesnek látszó" dolgokból. Szavazóit most már részint a személyes vonzalom (hogy ki iránt, az mindegy), részint egyfajta "hűség", és végül pedig az anyagi érdekeltség tartja egyben, a békemenet tábora is szétesni látszik.

Teljesen nyilvánvaló, hogy valamely kényszer hatására a kormányzó formáció erre ügyet sem vet, az ellenzék pedig már második éve világszinten gyakorolja a - legtöbbször hazugságokból, és személyes indulatokból összehabart, ámde következetes - lejárató sajtókampányát, minden követ megmozgatván arra, hogy a megmerevedett határok még keményebben álljanak, és ezeken most már legfeljebb erőszakkal hurcolható át bárki.

Ideológiailag nics mit számonkérni a kormányon - ilyet nem is ígértek, és jól is tették - viszont valamilyen minimális morál és értékkoherenciát azt igen, és ennek nyoma sem látszik. Olyan emberek kerülnek magasabb posztra, akikről szinte semmit nem tudunk, az a kevés, amit igen, az sem jó (legalábbis valamilyen - bármilyen - értékkoherenciába be nem illeszthetők). Kézzelfogható eredmények híján pedig ez semmiképpen nem igazolható.

Azt pedig már jól tudhatjuk, mivel jár a bizalom elvesztése, a morális - emberi támogatottság elveszítése. A kormány tehetetlenségi állapot felé sodródik, és láthatóan nincs is igénye arra, hogy ezt elkerülje. Ez semmi jót nem ígér számunkra, hiszen vagy valamely többletinformáció, vagy a szellemi inkonpetencia okán tehetnek ilyesmit, és az utóbbinak kicsi az esélye.

Anélkül, hogy végigelemezném az elmúlt két évet, rejtett és/vagy összett problémákat, folyamatokat tárnék fel (ezt megteszik majd mások), én arra próbálnék rávilágítani, milyen következmények elébe nézünk, amennyiben a jelen folyamatok gyökeresen nem változnak meg.

1, Ami látható már most

1.1, Bizalomvesztés - ezt nem kell külön magyarázni

1.2, Cselekvési tér beszűkülése - ez részint összefügg a fentivel, nagyobbrészt nemzetközi nyomás által (EU, IMF, stb.) jött létre, ebben az ellenzék szerepe vitatható, szerintem nagyobb erők állnak a háttérben

1.3, Gazdasági ellehetetlenülés - fentiek következménye, továbbá a kormány technikai beavatkozásainak dilettantizmusa is jól nyomon követhető.

1.4, Társadalmi ellehetetlenülés - gondolati és mentális határok kimerevítése, csalódás, szegénység, eszmei és morális zűrzavar - ebben a legnagyobb a kormány és az ellenzék személyes felelőssége

2, Ami következik

2.1, Első forgatókönyv

Teljes politikai és gazdasági elszigetelődés, visszabalkanizálódás, a társadalmi atomizáció felfokozódása, migráció. Ezt követően a közbiztonság minimális szintre süllyedése (nem polgárháború, rosszabb), helyi érdekcsoportok erőszakos hatalomátvétele, és a végén az ország maradék integritásának megszűnése: annektáció, katonai megszállás (jobb esetben valamilyen ENSZ vagy más békefenntartók által), a magyar nemzetiség szétesése, múlt végképp eltörlése, a magyarok eltűnése a mostani történelmi színpadról, dicstelenebbül, mint ahogy azt bárki is képzelné, legyen az ellenzéki vagy kormánypárti. És természetesen nyomor, éhezés, betegség, kiszolgáltatottság, kilátástalanság.

2.2, Második forgatókönyv

Betagozódás a világállami trendbe, bábkormány, külső törvények, politikai alávetettség. Ezt követően érvényesül a 2.1, pont.

2.3, Harmadik forgatókönyv

Részönnállóság megtartása, kísérlet a területi/gazdasági integráció megtartására erős hazai érdekcsoportok bevonásával. Ez késlelteti a 2.2, pont létrejöttét ismeretlen ideig. Ez lehetne a legnagyobb esély, feltéve ha sikerül addig "kihúzni", mig a világtrend változik, amire van némi esély. Ha nem változik (a világtrend), vagy nem sikerül, fenti forgatókönyv. Ha mégis sikerül kihúzni, akkor már eléggé ismeretlen a jövő ahhoz, hogy ne legyünk annyira borúlátóak.

Természetesen(!) a legnagyobb ellenállás a 2.3, pont megvalósításával szemben van, mind az ellenzék(DK, stb.), mind pedig a kormánypárt belső, rejtett ellenzéke(Ángyán vonal) részéről. 

Összességében tehát a kormánykritikám három részre tagolható:

1, Elveszített idő - ez a legkevésbé átlátható számomra, hogy mi volt eddig a komoly akadálya a központosítás fizikai részébe belekezdeni.

2, Elvesztegetett lehetőségek - ha a 2.3, a cél, még valami botcsinálta, ügyesen összekalapált ideológia is jobb lett volna, mint a saját tábor elbizonytalanítása.

3, Nyilvános dilettantizmus - elrontott tömegkommunikáció - nyilvánvaló hülyeségek pozitív színben való feltüntetése, összefügg a 2. kritikai ponttal.

Mivel politológus sem volnék, komolyabb érvekkel nehezen tudnám a sejtéseimet megindokolni, továbbá az előző kormányzatok felelősségét sem tartom most fontosnak felemlegetni, ez amúgy is elég nyilvánvaló. Megállapításom szerint is egy meglehetősen radikális szembefordulás adhat haladékot a további cselekvéshez a jelenlegi formában(2.3, forgatókönyv), ennek azonban csupán halvány jelei vannak, azok sem biztos, hogy erre utaló jelek. 

Egy biztos: nagy baj van.

Üdv. Misi

A mi helyünk a 21. században, avagy mi lesz az egyház(ak) sorsa? II.

Régóta éles vitákat, sértődéseket, gúnyolódásokat - szóval erős érzelmeket vetnek a vallással, egyházzal, istenhitekkel kapcsolatos viták, nézetkülönbségek. Én elsősorban ott tennék elválasztójelet, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ezek melyik körre vonatkoznak, noha szinte kivétel nélkül összemosódik fenti három terület. Most már ott tart a dolog, hogyha egy egyház dogmarendszerét kritika éri vagy gúny, az érintettek hitükben érzik magukat sértve, méghozzá személyesen, holott esetleg nem az volt a szándék eredetileg.

Én "könnyen" beszélek, hiszen "igazából" nem vagyok tagja egyetlen gyülekezetnek sem (hivatalosan a nagyvárad téri református egyházközség tagja vagyok, de évek óta nem látogatom a templomot, és ennek oka van). Továbbá nem kaptam "igazi" vallásos nevelést (családtagjaim nem erőltették, hittanra nem jártam, kisz-titkár is voltam ám, hogy a sötét múltat emlegessem :) de ez egy másik történet), és sokáig nem volt családi templombajárás sem. Másrészt nem beszélek könnyen, mert anyai nagyszüleim és édesanyám hithű keresztények voltak, cselekedeteikben ez mindvégig megnyilvánult, ezért feltétlenül elfogult vagyok a keresztény hagyományokkal, tanításokkal és sugallatokkal is.

Mégis, e sok konfliktushelyzetet okozó témakörben szeretnék kicsit rendet vágni, igazából a magam kedvéért, de esetleg olvasóim is okulhatnak, talán vitáznának velem erről (ez volna a legkívánatosabb).

Semmiképpen sem tarkítanám szükségtelen idézetekkel és külső magyarázatokkal az írást, már csak azért sem, mert a végén közlöm a forrásokat, ahonnan igyekeztem esszenciát szűrni, másrészt igazán "eredeti" gondolatokkal itt nem fog az olvasó találkozni, legfeljebb bizonyos metodikai kapcsolatokat fűzök másként.

(nagy levegő:)) A "vallás" egyidős az írott történelmünkkel, bízvást régebbi is. Az átkosban azt tanították, hogy az ember mindig szükségét érezte annak, hogy a számára megmagyarázhatatlan eseményeket, körülményeket valami "felsőbb" szándéknak tulajdonítsa, egy nagy hatalmú, tudatos "személyt" vagy személyeket képzelvén ezen dolgok mögé. Az aztán a habitusán múlott, hogy ez a személy éppen jó vagy rosszindulatú volt, kisebb vagy nagyobb hatalommal bírt, illetve milyen módon lehetett vele jó kapcsolatot ápolni, ugyanis ez fontos: a nagyobb hatalmakkal nem árt jóban lenni. Mindezt természetesen akként tanították, mint legfőbb bizonyságot afelől, hogy a régi ember mennyivel kevesebbet tudott a világról, és milyen primitív volt ezért. Az sem maradt ki ebből, hogy galád vezetők milyen aljas módon használták ki ezt saját, még galádabb céljaik eléréséhez. No eddig az újkori tanítás, lényegében most is ezt erőltetik a legtöbb helyen, az összes ehhez tartozó elméleti megerősítéssel együtt.

Hogy mi az igaz mindebből? Nagyjából annyi, hogy mindig voltak és lesznek olyanok, akik mások érzelmeivel visszaélve, valami olyasmire vegyék rá, ami nem neki jó, hanem az "olyanok"-nak. A többi merő fikció, mégpedig a benne rejlő félelmetes belső ellentmondások miatt. (nincs értelme mindig kiírni azt, hogy véleményem szerint, ezt tessék a kijelentéseim mögé tudni)

1, E.m. A mai "tudomány" szülötte a káoszelmélet. Matekban nem jártasak számára röviden: kaotikus jelenségnek nevezzük azt a konglomerátumot, amelynek működése sokváltozós, és bármely változó kismértékű módosulása a konglomerátum nagymértékű változását hozza, mégpedig úgy, hogy a többi, hasonló változóra is hatást gyakorol ezzel, mégpedig nem azonos mértékben, és ezek egymással visszacsatolásban vannak, változatosan negatív vagy pozitív értelemben. Még egyszerűbben: pl. az örvény. A kaotikus folyamatok ugyanakkor mégis határozott szabályszerűségeket mutatnak. A (m) káoszelmélet erre tesz kísérletet, miszerint a kaotikus folyamatok mögé olyan szabályszerűségeket keres, mely által a folyamat irányíthatóvá válik. Hogy miért nem használható az elmélet? Egyszerű: a változók száma végtelen (véges abban az értelemben, hogy ahány csepp a tengerben, vagy ahány csillag az égen, csakhogy ez emberileg kezelhetetlen mennyiség, ha valamennyinek a hatását óhajtjuk meghatározni), ezért matematikailag kimutatható, hogy a bennünket körülvevő jelenségek túlnyomó többsége általunk befolyásolhatatlanul kaotikus. Az a kevés, amit idáig sikerült "birtokba venni", azzal is sikerült alaposan visszaélni (ld. akinek csak egy kalapácsa van, hajlamos mindent szögnek nézni). Innentől kezdve nem releváns, hogy a kaotikus jelenségeket felsőbb hatalomnak, vagy általunk nem ismert körülményeknek tituláljuk: ugyanazt jelenti.

2, E.m. A régi ember ezért primitív vagy visszamaradott: nem igaz. "Jóba lenni" a felsőbb hatalmakkal, vagy "engesztelni" a gyakorlatban a káosz tudomásul vételét, és a felismert szabályok alkalmazását jelenti, gondoljon erről bárki bármit, és származzon a felismerés tanulásból, vagy sugallatból, vagy metafizikai síkról. Azt pedig nem nevezném primitív megoldásnak semmiképpen, hogy az ember "lélektanilag" néki a legjobban tetsző avagy a legkényelmesebb, legegyszerűbb megközelítést alkalmazza. Igen is, kimondhatjuk, a "vallások" jelen állapotukban is emberibb megközelítésben tálalják a káoszt(azaz a világunkat), mint az ú.n. tudomány.

3, E.m. Ha léteztek olyan emberek kezdettől fogva, akik csúnyán visszaélve a szabályokkal, ezekből maguknak privát előnyöket tudtak kovácsolni, akkor ezek az emberek legalább annyival többet tudtak a kaotikus folyamatokról, amennyire sikeresek tudtak lenni az egyéni életükben. Tehát: a nem primitívek közt még kevésbé primitívek rákapaszkodhattak a káosz fuvallataira, mindebből előnyt kovácsolva maguknak, de többnyire sok más társuknak is. Honnan e tudás? Mert a mai matekosoknak ez nem nagyon megy :)

Most, hogy ezen szerencsésen túlestünk :) jöjjön a bontás. 

Mai tudásunk szerint a vallások közt erkölcsi tanításaink szerint próbálunk különbségeket tenni, esetleg ez alapján válogatunk. Tévedés, a legtöbb vallás komplex világképet tár elénk, melyek kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz, még ha a konkrét "viselkedéstechnikai" előírásaik némiképpen mások is. Kevés lóg ki a sorból, talán csak kettő, melyek olyan mértékben más valóságképet mutatnak a tapasztalttól, hogy az egyikben nem tudok, a másikban pedig nem akarok létezni.

És az egyházak. Habitusunk diktálja szintén, minek tekintjük őket. Vagy galád visszaélők ők (akkor többet tudnak, mint mi), vagy többlettudás hordozói, akiket érdemes követni. A kettő ugyanazt jelenti. Ezután kinek, melyik rokonszenvesebb, azt maga dönti el.

És az átfedések, azaz: miért kéne sértőnek érezzem ezekután, ha az általam választott egyházat támadás éri? Igazi gond nem lehet, többet tudnak, mint én, el tudják hárítani a támadást. Ha nem? Akkor nem méltóak arra, hogy megtartsák javaikat, erkölcsi fölényességüket, ha ellenségeik verbális támadása porba dönti őket. (ld. Gamáliel)

És további átfedések: tanítások és dogmák. Tekinthető-e egy tanítás dogmának? Igen. Tekinthető-e egy régmúlt, alig ismert esemény leírása dogmának? Aligha. Tekinthető-e egy szervezet tekintélye, tisztelete, kijelentése dogmának? Semmiképpen sem. A tanítás működik, használható, alkalmazható, szerethető, és voltaképpen ténylegesen szabad elhatározás kérdése az, hogy megfogadjuk-e, és élünk-e aszerint. Régmúlt események emlegetése a tanítást van hivatva alátámasztani, vagy cáfolni. Az egyes vallások "eseménynaptára" az önigazoló történésekkel van összhangban, ezért leginkább egy csipetnyi sóval hitelesek. Szóval az nem ér, hogy "levert minket az ellen, mert elfordultunk istentől, de aztán megtértünk, és győztünk" és ez akár több száz oldalon keresztül felváltva ismétlődik. Mi ebben a befogadható tanulság? Hogy hülyék vagyunk? Vagy az istenünk packázik velünk állandóan? Vagy nem a mi istenünk a legerősebb? Vagy a szamszara a fő szabály, amiből ki kell törni? Mindegyik válasz helytelen, az ilyen történeti dogmákkal egyetemben. És a szervezeti tekintély, az végképp nem dogmatizálható a szememben. Szükséges szabályokat elfogad bárki, ha feléri ésszel, ha nem. Azonban régmúlt eseményekre és emberekre alapozott, feltétel nélküli tisztelete a mai utódszervezetnek, ez elfogadhatatlan és visszatetsző, főként a könnyen mozgósítható tömegtájékoztatás mellett! És főként olyan korban, ahol a "tisztelet, megbecsülés" szavak alatt valami egészen más fogalomkör sejlik fel a ma emberében, mint akár 100 éve, és én ebben az új értelemben használom eme szavakat, nem az eredeti értelmében.

Összefoglalva a hosszúra nyúlt okoskodást: a mostani korban is élhetünk a választott tanítások szerint (főként ha tudjuk és tapasztaljuk, hogy ezek a mai napig kifejtik a hatásukat, akár közvetlenül is), de ezek a tanítások kikezdhetetlenek, érdemes megfigyelni, hogy ezt meg sem próbálják azok, akik pl. a katolikus egyházat szünet nélkül támadják. Egyházat is választhatunk, és szerethetjük, tisztelhetjük, támogathatjuk, de ne legyenek illúzióink, emberekből áll az is, kik hibáznak, tévednek, lehetnek aljasok éppúgy, mint nagyszerűek, középszerűek. Aki pedig közvetlenül szidalmazza, kifigurázza az egyházat, szóljon a szava az értelmetlenségbe, hiszen jobbat nem nyújt helyette, a destrukció pedig rá hullik vissza. A történeti dogmákra pedig erősen ráfér a teljes nyilvánosság, értő és megvilágító kritika, és visszaillesztésük oda, ahonnét kihullottak. Ez azonban tényleg az egyház(ak) dolga lenne, és kívánom, hogy ezáltal is lépjenek a megújhodás(visszatérés) útjára.

Bárkit megsértettem, kérem nézze el nekem, ugyanis semmiképpen nem állt szándékomban, mint a nagyvárad téri református egyházközség tagjának, Jézus tanításai követőjének, hithű kereszténynek, aki az általa nyert tudás miatt került közelebb a hithez, mintsem a körülményei okán.

Üdvözlettel: Misi

p.s. Azóta nem látogatom a templomot, amióta nem dr. Sipos Ete Álmos prédikál, és a vasárnapi istentisztelet egy ószövetségi írás magyarázatával kezdődik.

Felhasznált lényegi olvasmányok:

Szent Biblia Károli Bibliatársulat

Újszövetségi szentírás Szent István Társulat 1985

Újszövetségi szentírás Szent István Társulat 1996 (a változások miatt)

Újszövetségi szentírás P. Békés Gellért és P. Dalos Patrik Róma, 1978 (a különbségek miatt)

Josephus Flavius: A Zsidó háború 1957, Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról Hahn István Helikon 1984

Lion Feuchtwanger: A Zsidó háború 1972 (Aufbau-Verlag 1959)

II. Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok Szépirodalmi Könyvkiadó 1972

Mikes Kelemen: Épistolák I.-II. Akadémiai kiadó 1967

Obádovics Gyula: Matematika 13. kiadás

Bhagavad Gíta http://mek.niif.hu/00100/00159/00159.htm

Korán http://quran.com

Julius Evola: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/evola.html (összes)

Komoróczy Géza: Mezopotámia http://www.terebess.hu/keletkultinfo/mezopotamia.html

René Guénon: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/reneguenon.html (összes)

http://www.terebess.hu (úgy általában, olv. szint: ~40%)

Tibeti halottas könyv (magyar kiadás 1988-bol, nincs a kezemben)

Hamvas Béla: Scientia Sacra, Láthatatlan történet, Karnevál (fake idézetek nélkül)

Badinyi Jós Ferenc: Káldeától Ister-gamig, Jézus a pártus herceg (nem csipetnyi, kilónyi sóval:))

Götz László: Keleten kél a nap I.-II. (nagyon figyelemreméltó)

A mi helyünk a 21. században, avagy merre tovább? I.

Helyzetelemzéssel kellene kezdenem, de ilyet kizárólag nagy hiányosságokkal tudnék megtenni, másrészt jópáran megtették, különféle nézőpontokból, és szerintem jobban, mint ahogy magam tenném.

Azért mégis, röviden:) Az ország helyzetének kisiklása a viszonylag normális mederből szinte bárhonnan, bármilyen időtávlattól fogva (kb. 1000 év távlatában) elég jól felépíthető. Sokan I. István uralkodását tekintik ilyen mérföldkőnek, aki - mintegy szillogizmusként - a római kereszténységet tűzzel-vassal áterőltette országán, a nyugati kultúrához igyekezvén azt kapcsolni. Mások az Árpád-ház kihalását tekintik mérföldkőnek, megint mások Mohácsot (ők egész sokan vannak). Legtöbben talán Trianontól számítják Magyarország kisiklását, de tudjuk, ennek komoly előzményei voltak, bármennyire egyedülálló az eset, a körülmények is azok.

Jómagam nem megyek ilyen messzire, megelégszem azzal az időtávlattal, melynek vannak még élő, meghallgatható tanúi. Bátran kijelenthetem, hogy az elmúlt 60 év (40+20) jelenleg fel nem mérhető pusztítással járt az ország egészét nézve, mint anyagi, mint szellemi, mint morális vagy erkölcsi értelemben, mindezekkel együtt pedig óriási emberveszteséggel járt (k.b. 6m abortusz, hogy a legjelentősebbet említsem). Nem emlékszem olyan (fegyverekkel vívott) háborúra, mely ekkora károkat okozott volna az országnak, mint ezen hatvan év eseményei. 

Kizárólag ebből a nézőpontból értelmezhető az új kormány cselekvéssorozata és kommunikációja, ugyanis ha fentiekkel nem vagyunk tisztában, akkor furcsa következtetéseket is le lehet vonni a kormányról. (Mielőtt valaki ledroidozna, némi kormánykritika a cél, ezenkívül tagkönyvem sincs:)) Ha a jelenleg regnáló erők ezt másként látnák, tetteikre nem sok mentség volna.

Mi a feladat (az életben maradáson kívül)? Menteni, ami menthető, és működésre bírni azt, amit még lehet. Visszavenni, amit vissza kell, leszámolni, akivel le kell, elszámolni azzal, akivel lehet. Azonkívül, a sors fintoraként az EU soros elnökségének megfelelni, tudván azt, hogy az unió sorsa ezen idő alatt dől el. Ez a bónusz.

És a sokat emlegetett jogállamiság. Ha nem volna világos sokaknak (márpedig nem az), éppen most azok sikoltoznak a "jogállam" vesztén, akik számára ugyanezen "jogállam" nem csak hogy lehetőséget adott mérhetetlen megtollasodásukra, hanem mindezt ráadásnak úgy tette lehetővé, hogy egyszerűen felelősségre sem lehet őket vonni, pedig mindenki tudja, hogy tevékenységükből legfeljebb párezer ember ha hasznot húzott, a többi kb. 10 millió pedig kárvallott. Jogosan? Milyen jogállam az, ami egy szűk kisebbségnek ad mérhetetlen előnyöket a többség kárára? A rendi kiváltságok halovány gyertyaláng azon előnyökhöz képest, melyekkel ez a "jogállam" a "vezetőket" felruházza, ugyanakkor gyakorlatilag semmilyen kötelezettséget nem kér rajtuk számon. Mi tudjuk, hogy a "jogállamunk" egy - valójában jogfolytonosság nélküli - reánk erőltetett szörnyszülött, amit a lehető leghamarabb - a tradicionális magyar alkotmányt korszerűsítve - le kell cserélni. Ha még el nem késtünk vele.

Tisztelt magyar kormány! Nem irigyeljük Önöket, de élnénk a kritikával. Lapjaikba nem látunk bele, és sokmindent nem tudunk, amit Önök tudnak. Önökre szavaztunk, és nem csak a kisebbik rossz okán, hanem a bizalom okán is. Önök is tudják, hogy a helyzetünk egyik belső kulcsa az, hogy az értékteremtést, értéknövelést vissza kell helyezni a jogaiba, ahonnan az kiszorult. Kérjük, hogy - bokros teendőik mellett - vessenek némi ügyet arra, hogy bizonyos szipolyozási módszereknek végre gátat vessenek, ugyanis jelenleg is igaz az, hogy képtelenség gazdaságosan működtetni egy kis vagy közepes vállalkozást, és nem csak az adóprés okán. Örvendetes a nyereségadó csökkentése, de mire megyünk ezzel nyereség nélkül? Hogyan tervezhető hosszútávon a működés olyan keretek között, hogy a napi működéshez 1/5 arányban kell számolni? (a klasszikus 1/2 helyett) Hogyan tervezhető működés olyan keretek közt, hogy bevallott adótartozást értesítés nélkül behajthatnak (tekintet nélkül az azonnali ellehetetlenítésre, 100%-ban)?

Jelezném, nem ideológiára volna szükség, nem kulturális programra. Nem is hitelre, hitelt csak tervezhető működésre szabad felvenni. Vállalkozás-védő törvénycsomagot kérünk, amely alkalmazott-védő is egyben. Ha valakit szeretnék alkalmazni, és becsülettel megfizetni, ki jön hozzám dolgozni, ha megmondom: pajtás, a hatszorosát kell a bérednek megtermelni (vagy elsumákolunk valami adót vagy bevallást)? Továbbá jelezném, hogy a gazdaságban pozitív változásra addig ne is számítsanak, amíg a prést összességében legalább a felére nem csökkentik, az adóhatóság jogköreit pedig legalább 3 fontos téren nem korlátozzák (méltányosság a behajtásban, méltányosság a büntetésben, az értesítés nélküli inkasszónak pedig legyen vége). Nagyon szeretnénk dolgozni, azonban eddig csak az adósságunkat sikerült megnövelnünk. Határozottan a tisztesség útját járjuk, nem kérünk személyre szabott pályázatot, egyéni állami megrendelést, visszaosztók sem szeretnénk lenni. Találjanak valami megoldást! 

Mi a közvetlen továbblépés lehetőségét ebben az irányban látjuk. Nem érdekel bennünket, hogy ki mennyit keres (ha magunk megélünk), ki milyen pozíciót tölt be (ha alkalmas, és legalább annyira számonkérhető, mint mi), éppen mekkora az ország (mert az úgyis bennünk van), és éppen milyen szél fúj (ha van hová bújni előle). Tudjuk, nem egyszerű, nem fog azonnal menni. Tudjuk, hogy nem tud önellátóvá válni az ország, de el kéne kezdeni törekedni rá, amíg nem késő. Adósságainkat ki szeretnénk fizetni (de fizesse ki mindenki más is!), és egyáltalán, levegőhöz jutni. Óriási feszültség gyülemlett fel a Kárpát-medencében, el kellene kezdeni levezetni, mielőtt robban. A boldogulás lehetősége nagyon jó levezető csatorna. És még osztogatni sem kell hozzá :)

Üdv. Misi

II. Rákóczi Ferenc helye a 21. században, avagy ki is volt Ő?

Elsősorban mindenkit köszöntök, aki volt olyan kedves, idetalált és olvas engem. Régóta vágyom rá, hogy közzétegyem bizonyos gondolataimat, ámde a kellő inspiráció bizony hiányzott. Mindeddig.

Feltűnt ugyanis, hogy a hagyománykedvelő, tradicionális vagy konzervatív körben II. Rákóczi Ferenc fejedelem megítélése - hogy finoman szóljak - negatív. Ráadásul, néhol úgy tűnt számomra, hogy kulcsfontosságú információk ismerete nélkül az. Ezt a jelenséget igazából nem sikerült megértenem, legfeljebb tippelni tudnék, de remélem, kedves olvasóim informálnak ezen okokról.

Véle szemben felhozott vélemények nagyjából számomra a következő módon foglalhatók össze: felkelésbe, háborúba vitte a népét, pártot ütött felkent(!) királya ellen, majd gyáván megfutamodott a végén.

Mivel nem a bölcsészkaron végeztem, és a történettudománynak legfeljebb lelkes olvasója vagyok, hangsúlyoznom kell, hogy Rákóczi kapcsán az általam hozzáférhető írásokat elolvastam (majdnem három évtizedes gyűjteményem van a témában:)), tekintve, hogy gyermekkorom óta különösen érdekel a személye. Ebből következően nem elsősorban történettudományos elemzést szeretnék itten művelni, hanem morális megközelítést, általam ismert tények/információk alapján.

Azonban nehéz lenne a kor rövid áttekintése nélkül továbblépni, még így is. Tőmondatokban igyekszem tehát az 1600-as évek végének "hangulatát" megidézni.

Vége felé jár a török uralom az országban. Nagyobbrészt pusztaság, elhagyott/lerombolt falvak, műveletlen földek. Az ország maradék vezető rétege nem tud egységesen állást foglalni már abban a kérdésben sem, hogy ki lehet legitim uralkodója az országnak. Egyéni kezdeményezések sikertelensége (Thököly), magányos gondolkodók (Zrínyi), és 1687-ben ágyúkkal körülvett országgyűlés. Nyomor, kilátástalanság, szegénység. Erdély, távoli csillag, török fennhatóság alatt. Római császár, aki birodalmat épít, de alig van pénze. Hadserege, hadvezére viszont van, és elsősorban nyugat felé kacsint. Azonban közben enni is kéne. A maradék nép kifosztása/adóztatása az egyetlen lehetőség az Ausztria-ház számára, hogy előteremtse a napi betevőt. Belső népeit nem piszkálhatja nagyon, hisz akkor legitimitása van oda. A Dunántúl déli része, a Duna-tisza köze és délvidék felső területe szinte élettelen pusztaság. Dél felé rablóhordák és a török. Északra a "legitim" rablóhadsereg. Kilátás, továbblépés lehetősége távol, vagy nincs is. Az Ausztria-ház Mátyással történt szerződése alapján (is, bécsúlyhelyi béke, 1463) jogot formál a magyar királyi trónra.

Az Árpád-ház kihalása után a magyar trónöröklés rendszere felborult, és - mivel - nem volt a vezető rétegen belül közmegegyezés a folytatás kapcsán (érdekviszályok, Csák-Amadé, Anjou, Ulászló, Hunyadi), konszolidációra számítani nem lehetett. Tudomásul vehetjük, hogy - többek közt Mohács - ezen felülről kezdődő bomlási folyamat részeként, a valós hatalmi koegzisztenciát közép-eutópában századokra megbolygatta(megkockáztatom, ezen folyamatnak még mi is részesei vagyunk).

A helyzet - összességében - tehát szinte reménytelen. Nem először, a totális pusztulás tátotta reánk szörnyű állkapcáját - mondanám, ha képekkel akarnék élni.

Anélkül is nehéz lenne továbblépni, hogy ne ismernénk Rákóczi családi kapcsolatait. Zrínyi, Frangepán, Báthory, ezek a nevek ugye mondanak valamit? Munkács várának ostroma, ahol kora gyerekkora egy részét töltötte?

Fejedelmi gyermek, akit úgy is neveltek. Nem megalkuvásra, de nem is megfutamodásra. Családjának birtokai, a birtokokból származó jövedelem európában egyedülállóan magas volt, messze meghaladva az Ausztria-ház hasonló paramétereit.

A fentiekből következik, hogy:

1, az vesse a Habsburg-házra az első követ, aki nem látja át, hogy kutya kötelessége volt - hatalma érdekében - megtörni/elfoglalni/annektálni/stb. a nálánál nagyobbat, ha (hagyományos értelemben :)) uralkodni akart.

2, az vesse Rákóczira az első követ, aki ennek valamilyen formában nem akart volna ellenszegülni.

Mindezek ismeretében szerintem nyilvánvaló az alapellentét. Rákóczinak igen nagy oka volt szembeszegülni az Ausztria-házzal, még annak ellenére is, hogy Lipót császár - a nevelőapja volt.

Itt most idézhetném, de olvassa el az, ki akarja: "Rákóczi kiáltványa a keresztény világhoz a szabadságharc okairól és céljairól" (nem idézem latinul, pedig milyen hatásos lenne:))

Látható tehát, hogy a szabadságharc eseménye nem volt se váratlan, se természetellenes fejlemény. Nem tekinthetünk azonban a történtekre csak a végénél fogva. Bizonyára egyszerűbbnek tűnne néhány mai napi szleng, én ezt mégsem engedném meg magamnak. Az adott problémakör tehát összetettebb, mintsem hogy szimpla "vélemény-nyilvánítás", vagy egyszerű megítélés alá kéne Rákóczit vetni, de ez még csak a kezdet!

Nagy vonalakban áttekintve Rákóczi életének a harc kezdetéig tartó szakaszát, a főbb események, mik vele történtek: Munkács ostroma, édesanyjától való elszakítása után jezsuita iskola. Némi bécsi léha élet, nővérének (Rákóczi Julianna, akkor már Aspremont-Reckheim gróf altábornagy hitvese) hatására vagyonának kezelését magához veszi Kollonich bíborostól 1693-ban (egy életre ellenségévé teszi ezzel), olaszországi utazás és első kísérlet a házasságra (Hessen-Darmstadti Magdolna / Eleonóra császárné rokona, az udvar politikai okból csellel híusítja meg: egymásnak a másik halálhírét keltik). Főispáni beiktatása után (1694) második házassági kísérlete azonban sikeres, 1694. szeptember 25.-én jön létre a frigy Hessen-Rheinfels Charlotte-Amalie hercegnővel, melyért az udvar csak nagyon nehezen bocsát meg Rákóczinak. Az udvar neheztelése ezúttal logikus(ámde ügyetlen), a házasság által Rákóczi rokonságba kerül XIV. Lajos francia uralkodóval (is), aki az Ausztria-ház "ősellensége". (Személyes véleményem szerint a házasságkötés támogatása lett volna az egyik legkomolyabb, békés lehetősége a császári udvarnak, hogy Rákóczival véglegesen kiegyezzenek, ámde inkább maguk ellen ingerelték. Rákóczi szempontjából éppen olyan logikus lépés volt az, hogy kapcsolatrendszerét - akár érdekházassággal is - bővítse, ezt is hiba lenne neki felróni.) Először a Tokaji-féle felkelés kapcsán keveredik gyanúba, 1697 nyarán. Bécsbe "menekül", és a császárhoz folyamodik meghallgatásra, hogy magát mentse (bűne ugyan nem volt ebben. A dolog érdekessége, hogy az audenciához az udvaron belüli ellentétek révén jut, Kollonich(!) segít ebben neki, Kinsky gróf ellenében). Leopold császár felé birtokcserét(!) kérelmezett, melyet az uralkodó elutasított. (Birtokait németországiakra cserélte volna, ahová vissza is vonult volna. Ha valaki gyávasággal vádolja Rákóczit, ebbe beleköthet, hiszen menekült volna a kialakult helyzet elől. Gyámapja, a császár intette arra, hogy szolgálataira a saját helyén van szüksége. Azonban Rákóczi hűsége és lojalitása az uralkodó felé megkérdőjelezhetetlen.) Első gyermeke négyéves korában meghal, Karola-Amália egészségi állapota gyenge. A fejedelem Bercsényi gróffal való kapcsolata elmélyül. Az 1700-as esztendőig tisztába jön a magyarországi és birodalmi helyzettel, és az aktuálpolitikai áramlatokkal. Cselekvésre szánja el magát: XIV. Lajostól kér rokoni támogatást a magyarországi súlyos alkotmányos sérelmek orvoslására. (meg kell érteni azt, hogy a belső lehetőségeit kimerítette, saját uralkodójához már folyamodott/Ecsed, Patak, Ónod várának lerombolása ügyében is/, sikertelenül. Másrészt alapvetően politikai támogatásról volt először szó, ugyanis küszöbön állt a spanyol örökösödési háború, és a korábban a franciákkal kötött béke ellenére/1697. szeptember 20. Ryswijk/ bomlani látszott az egyezség. A spanyol trónöröklés békés rendezésének része lehetett volna a magyar alkotmányosság helyreállítására való francia politikai ráhatás.) 1700-ban Bécsben megszületett Rákóczi József, aki az akkor már magyar királyként beiktatott II. József tiszteletére kapta nevét. A fejedelemet Longuéval hadnagy árulása folytán fogságba vetik, és Bécsújhelyre viszik (1701. április 18.).

Leszögezhetjük azt, hogy ekkorra Rákóczi nagy mértékben már tisztába volt a saját és országa helyzetével, és ennek tudatában cselekedett. Amely dolgok ezután következtek, azok - viszonylag kevés kivétellel - egymásból logikusan és kérlelhetetlenül következtek. Természetesen nem arra gondolok, hogy Rákóczi veresége szükségszerű volt, bár olvastam ilyenféle megközelítést is, hanem arra, hogy az egymásra következő helyzeteket a Fejedelem a lehető legnagyobb körültekintéssel meghozott döntései követték. Ezt - itt - nem kívánom végigelemezni, főként azért, mert a post-nak nem ez a fő témája, ám később erre még sor kerülhet.

A szituáció tehát röviden: adva van egy terjeszkedő szándékú uralkodóház, és egy - folyamatosan ellehetetlenített, ámde fejedelmi és hazafias nevelésű - magyar herceg, akinek birtokai, vagyona óriási, valamint politikai ellentétbe hozta magát az uralkodóval. A következmények nyilvánvalóak. Ha az uralkodóház felségárulás címen kivégzi, hozzájut vagyonához, semlegesíti ellenkező politikai befolyását, ezzel birtokba veheti magyarországot, és azt tehet vele, amit akar. Ha kiegyezik a fejedelemmel, akkor is valamiképpen később le kell számoljon vele, ha terjeszkedő szándékait az udvar nem adja fel. Rákóczi - hallgatólagos porosz támogatással - megszökik, és Lengyelországba menekül. Innentől fogva gyávaságáról már nem beszélhetünk a továbbiak kapcsán, hiszen azt a fajta életét, melyet később a bujdosásában is élt, akár itt is kezdhette volna - ha gyáva. Árulásáról is kár beszélni, hiszen törvényes útjait az uralkodó felé kijárta - hiába - és az ő pozíciójában másfelé is felelősséggel tartozott, nem csak uralkodója felé (ez ha nem volna világos, megkereshető /t.i. Rákóczi rangjával kapcsolatos jogok és kötelességek/).

Rákóczi az egyenes és az értelmes utat követte, abban az értelemben, ahogy kötelességérzete ezt sugallta. Nem feltételezhetjük tehát, hogy vagyonát óhajtotta gyarapítani (erre az ő helyzetében nem ez a "legjobb mód" :-)), továbbá azt sem, hogy maga szeretett volna az uralkodó vagy király lenni (ad. 1, van törvényes király; ad 2, az erre egyébként megfelelő politikai helyzetekben azt elutasítja /Lengyel trón elutasíása, Habsburg-ház trónfosztását követően/), egyedül Erdély fejedelemségéhez ragaszkodott. Magyarország alkotmányos rendjének helyreállítása pedig a fő cél.

Magának a harcnak az elemzése nem célja az írásnak, azonban azt már láthatjuk, hogy a harc létrejötte nem volt elkerülhetetlen eleve. Rákóczi személyének viszont a harc kitörésében legfeljebb annyi szerepe volt, hogy úgy nevelték, ahogy, olyan rangja és vagyona volt, amilyen, életben maradt(!), valamint éppen az ellene felhozott tulajdonságokkal nem rendelkezett.

Végül következzék a harc vége, mikor - úgymond - a "felhergelt" nemzetet magára hagyta, és "mentette a bőrét". Az érdemi hadi eseményeket, és a trónfosztást követően előállt az a szituáció, melyet kicsit kifejtenék az alábbiakban.

1, Az ország emberi és anyagi forrásai kimerültek

2, A birodalom anyagi és hadi lehetőségei is kimerültek

3, A birodalom nyugati háborúi befejeződtek

4, Nem sikerült olyan hadi ütőképességet megvalósítani az országon belül, mely annak védelmére elegendő volna

5, Az ország nagyobbrészt demoralizálódott, a járvány miatt csaknem elnéptelenedett (szándékosan külön említem az 1. ponttól)

Fentiekből leszűrhető pár egyszerű következtetés, amennyiben feltesszük azt, hogy sem a birodalom, sem Rákóczi eredeti szándékai és törekvései nem változtak meg.

A birodalom szempontjából ésszerű törekvések:

a, A lehető leghamarabb a legelőnyösebb békét kötni a magyarokkal, erőforrásokra van szükség

b, Mindenféleképpen megtartani a vezető szerepet Magyarországon, különben a birodalom széteshet politikailag

c, b. előfeltétele az erdélyi fejedelemség birtoklása

Látható, hogy annak ellenére, hogy a birodalom szándékai nem változtak, mégis olyan helyzetbe került, hogy erős cselekvéskényszer hat rá (pl. már nem szempont Rákóczi birtokainak megszerzése(!))

Rákóczi szempontjából ésszerű törekvések:

a, Mindenképpen folytatni kell a harcot annak érdekében, hogy az eddig elért eredmények realizálhatóak legyenek

b, a. előfeltétele az országon kívüli anyagi/hadi segítség megszerzése

c, b. előfeltétele a politikai/rokoni kapcsolatok mozgósítása mihamarabb

Ebből a felsorolásból érthető meg az, hogy Rákóczi miért távozik az országból, mindazok ellenére, amilyen nehéz helyzet kialakult.

Tegyük fel, hogy a fejedelem elgyávult, és menekülni akar tetteinek következményei alól, ahogyan némelyek feltételezik. Ekkor részéről az alábbi lépések logikusak:

a, Előnyös békét kötni az udvarral (ezt Károlyi meg is tette: ha Rákóczi hűségesküt tesz, mindent megkap, kivéve Erdélyt)

b, Birtokcsere a birodalmon belül (ez most már ment volna, Károly a király már), hogy ne nézzenek rá csúnyán itthon, mert érzékenyek is vagyunk

c, Visszavonulni feleségestül, gyerekesül valahová Badenbe a rokonsághoz, boldogan élni míg meg nem halni.

Nos, nem ez utóbbi történt, pedig az út nyitva volt, az a. feltétel - rajta kívül ugyan - de előállt. Ahhoz, hogy haláláig tartó emigrációja érthető legyen, még logikai szempontból is kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy egyéb szándékai/indíttatásai voltak. Másrészről - mindezek mellett - a fejedelmet élete végéig súlyos lelkifurdalás gyötörte, erre nem csak franciaországi tartózkodása alatt történt kolostorba vonulása tanúskodik, hanem udvartartása Rodostóban, és nem utolsósorban írásai, melyből a két legfontosabb: Confessio, Mémories.

Legvégül csak annyit tennék hozzá, hogy én ugyan nem vagyok arra hivatva, hogy Rákóczit védjem, de írásom személyén keresztül arra is szeretne fényt vetni, hogy kellő ismeretek híján morálisan pálcát törni valaki felett, nem helyénvaló dolog. Legyen az bárki is. Rákóczi személye régóta nagy viták tárgya, igazi bizonyítékok azonban véle szemben legfeljebb azt mutatták, hogy az ú.n. szokásos emberi gyarlóságok alól ő sem volt mentes, és ez befolyásolta döntéseit is kisebb mértékben. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy morálisan elítéljük tetteit. (Talán a legismertebb és leghevesebb vihar Szekfű Gyula könyve kapcsán pattant ki: A száműzött Rákóczi, 1913. MTA Bejegyzésemnek EZ sem célja, hogy Szekfűt méltassam, olvassa és tegye, aki gondolja.)

Szép, hazafias mondattal kellene befejezzem, de most inkább azzal zárnám első bejegyzésemet: alakuljon ki mennél tartalmasabb vita, és tisztázódjanak a félreértések, tisztuljon a kép Nagyságos II. Rákóczi Ferenc személye körül.

Üdvözlettel: Misi

Felhasznált lényegi irodalom, olvasási sorrendben:

Herczeg Ferenc: Pro Libertate! Singer és Wolfner Rt. 1940.

Mikes Kelemen törökországi levelei Dr. Császár Elemér kiadásában és jegyzeteivel Lampel R. könyvkereskedése Wodianner és fiai Rt. 1905.

Balla Antal: II. Rákóczi Ferenc Cserépfalvi 1943.

Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora Pallas stúdió - Attraktor kft. 2000.

Rákóczi Ferenc: Vallomások Emlékiratok Szépirodalmi könyvkiadó 1977.

Rákóczi Kiáltványa Szépirodalmi könyvkiadó 1976. (Ráday Pál iratai 1703-1706 című kötetből)

R. Várkonyi Ágnes: A Fejedelem gyermekkora (1676-1688) Magyar könyklub 1989. /gyönyörű könyv!/

II. Rákóczi Ferenc válogatott levelei Köpeczi Béla szerkesztésében Bibliotheca kiadó 1958.

Szemelvény a Szekfű-féle vitából:

Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi 1715-35. Magyar Tudományos Akadémia 1913.

Ballagi Aladár: Az igazi Rákóczi Rényi Károly 1916.

Szekfű Gyula: Mit vétettem én? - Ki gyalázta Rákóczit? - Dick Manó 1917.

Az illusztráció a Rákóczi Album című Pesti Napló kiadásból származik(1906.), Stettka Gyula: II. Rákóczi Ferenc fejedelmi díszben (Hajduvármegye tulajdona)